A Föld felszínének mintegy 70 százalékát víz borítja, tengerek és óceánok formájában, az összes vízkészletből azonban csupán 2 százalékot tesznek ki az édesvizek. Ráadásul ennek legnagyobb része (az összes édesvízkészlet 77%-a) a sarki jégtakarók és gleccserek jegébe fagyva, illetve felszín alatti rétegvíz és mélységi víz formájában van jelen.
A folyóvizek, az édesvízi tavak, a talajvíz, illetve a légkörben található vízpára alkotja a fennmaradó részt.
A legtöbb vizet főleg a mezőgazdaság használja (70%), a háztartások átlagos fogyasztása 10% alatti, az iparé 20% körüli. Érthető tehát, hogy a világ édesvízkészletei egyre inkább keresett hiánycikké, stratégiai jelentőségű tényezővé válnak
Miért nem iható a tengervíz?
Az emberi szervezetben keringő vér és a sejten kívüli folyadékterek sókoncentrációja 0,9 százalék (9 gramm/l).
Mind a szervezetünkben, mind a tengerben a só oldott formában van jelen, amiből az következik, hogy - nátrium- és kloridionként - vízmolekulákat köt meg.
A nátrium-koncentráció számottevő csökkenése vagy emelkedése a vérben komoly zavart idézhet elő a sejtek működésében. Állandóságáért a vizeletkiválasztó rendszer felelős. Ha a nátrium-koncentráció a vérben túl magas, a vesék fokozott nátriumürítéssel, míg ellenkező esetben fokozott nátrium-visszaszívással igyekeznek a belső egyensúlyt fenntartani.Ha a vesékben fokozódik a nátrium vizelettel való kiválasztása, több folyadék ürül a vizelettel.
Ez történik tengervíz fogyasztásakor is. A megivott sós víz felszívódik a belek falából, és megnöveli a vér nátrium-koncentrációját. Nagyobb mennyiség (például 0,5 - 1 liter) esetében, eleinte egyre fokozódó szomjúságérzet és tudatzavar jelentkezhet, később pedig láz és a kiszáradás jelei észlelhetők.
Vizeletünk sótartalma nem haladhatja meg a 2,2 százalékot, mert ennél nagyobb mértékű koncentrálásra veséink nem képesek, ezért több folyadék ürül ki a vizelettel a szervezetből, mint amennyi a tengervíz megivásával bejutott. A nagy sótartalmú sejten kívüli folyadékterek vizet vonnak el a sejtekből, amire az idegsejtek a legérzékenyebbek, részben ezzel magyarázható a viszonylag hamar jelentkező tudatzavar is
Édesvíz előállítás:
Sokba kerül a technológia, magasak az energiaköltségek. A só ugyanis igen könnyen feloldódik a vízben, és erős kémiai kötéseket alkot.
A sótalanítóüzemek száma megközelíti a 14 ezret – nemzetközi szervezetük is van –, és napi 63 millió köbméter ivóvizet állítanak elő. A legtöbbet Szaúd-Arábiában, és az első tíz ország között ott van az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait és Katar, ahol a víz ritka kincsnek számít, olaj viszont van bőven.
A sótalanítás egyik módja a lepárlás, a vizet többször felforralják, vagyis gőzzé alakítják (a só pedig megmarad), majd hűtéssel újra cseppfolyósítják.
A gyakoribb, olcsóbb módszer feleannyi energiát sem igényel (a fordított ozmózis elvén alapul) a tengervizet nagy nyomással félig áteresztő membránokon préselik keresztül, és egyre kevesebb lesz benne a só. Így működik a világ legnagyobb sótalanító üzeme Izraelben, mely egymillió embert lát el. Az Egyesült Államok hadserege fordított ozmózison alapuló édesvízkészítő berendezéseket használ, melyek naponta 11.000 liter édesvizet gyártanak és szükség esetén ejtőernyővel is ledobhatók egy területre.
A környezetvédők aggodalommal kommentálják a fejleményeket. A Természetvédelmi Világalap arra figyelmeztet, hogy a technológia üvegházhatású gázok kibocsátásával jár együtt, és összességében több kárt okoz, mint amennyi haszon származik belőle. A lepárlásnak élőlények is áldozatul esnek, kis halak, planktonok, így felborul a természetes egyensúly, az ember beavatkozik a táplálékláncba.
Az is gondot okoz, hogy mit tegyenek a megmaradó sóval. Ha ezt az igen erős koncentrátumot visszaengedik a tengerbe, veszélyes lehet a vizek élővilágára.
A sótalanítás úgy terjed, ahogy nő a Föld lakossága, és fogy az ivóvízkészlet. Az ENSZ szakértői azt jósolják, hogy a század végére a víz drágább lesz az aranynál
Sólepárlás:
Só alapvetően két forrásból nyerhető: az értékesebb tengeri sót természetesen tengervíz lepárlásával állítják elő, míg a kevésbé értékes kősót földalatti sóbányákban termelik ki.
A tengeri só előállításának már a római korban ismert és rendkívül egyszerű, csupán néhány alapvető feltétel meglétét igénylő módszere az évezredek folyamán szinte alig változott. Az elemi feltételek egyike a kivételesen tiszta és minél nagyobb sókoncentrációjú tengervíz.
A másik, hogy a helyi klimatikus adottságok (elsősorban a víz és a levegő hőmérséklete) összhatása minél nagyobb kipárolgást tegyen lehetővé, a harmadik pedig, hogy mindezek a feltételek egy tágas és sekély, nyugodt vizű tengeröbölben álljanak elő, hogy a tenger természetes vízmozgásai ne zavarják a kipárolgást.
Sok tengerparti településen ugyanolyan eljárással állítják elő az értékes tengeri sót, mint nyolc évszázaddal ezelőtt. Egymással határos sólepárló-rekesztékekben az alacsonyan álló tengervíz az állandó magas hőmérséklet hatására folyamatosan párolog. A kiszáradt medencék alján visszamaradó és fehéresen fénylő, vékony üledékréteg maga a tengeri só, melyet száradás után széles falapátokkal egy kupacba gyűjtenek (ezt hívják a helyiek „sószüretnek"), s az árut ezután már csak csomagolni kell. A só minőségéről gyönyörűen fénylő, fehér színe is árulkodik melynek titka a tengervíz rendkívül nagyfokú tisztaságában rejlik.
Sajnos a legtöbb tengeri sót nagyipari feldolgozás során nyerik. Nem napon szárítják, fehérítőt és csomósodásgátlót, porlékonyítót és halmazállapot javítót adnak hozzá. Ezzel az eljárással eltávolítják a leghasznosabb ásványokat és nyomelemeket.
Vízhiány:
A klímaváltozás, a föld egyre növekvő népességének pazarló vízfelhasználása és vízszennyezése miatt kialakuló vízhiány egyre gyakrabban lesz fegyveres államközi konfliktusok forrása. Egy hétköznapi európai ember számára nem tűnik különösen aggasztó problémának a vízhiány, ám a világ népességének egyharmadának szinte elérhetetlen luxusnak számít a tiszta víz.
Ma 1,1 milliárd embernek nem jut tiszta víz, 2,4 milliárd ember épphogy csak ki tudja elégíteni alapvető vízzel kapcsolatos igényeit. A XXI. század közepére - legrosszabb esetben - 60 ország 7 milliárd lakosa szenved majd a vízhiánytól, ám ha megfelelően kezelik a várható válságot, akkor ez 2 milliárdra és 48 országra szorítható le.
Évente az összes megújuló édesvíznek 8 százalékát használja fel az emberiség, csakhogy egyre nő az egy főre eső vízfogyasztás, és egyre nő a népesség is.
A vízhiány nemcsak azért fenyeget, mert egyre több vizet isznak meg vagy mosakodnak el az emberek, hanem mert egyre többet igényel majd a mind több embert kiszolgáló mezőgazdaság és ipar is.
Egy kilogramm burgonya megtermeléséhez például 1.000, ugyanennyi marhahúshoz kb. 20.000 liter vízre van szükség. Ez már magában is vízhiányhoz vezet, de ott van még a vízszennyezés és a klímaváltozás is. Naponta például 2 millió tonna szennyezőanyag, ipari és kommunális szennyvíz kerül a szabad vizekbe, ami világszerte összesen 12.000 köbkilométer piszkos vizet jelent Ennek a levét a szegények isszák meg: a fejlődő országok népességének 50%-a csak szennyezett vízforrásokhoz jut hozzá.
A klímaváltozás hatása egyelőre bizonytalan, de az előrejelzések szerint a magasabb szélességi fokokon több csapadékra lehet emiatt számítani, ami itt villámáradásokat, földcsuszamlásokat, az alacsonyabb szélességeken pedig szárazságokat okoz. A klímaváltozás a globális vízhiány ötödéért felel majd.
Míg a szennyezés a vízminőséget, az egyre bővülő fogyasztás pedig a mennyiséget befolyásolja, a klímaváltozás a víz eloszlására hat. Ez pedig már most sem igazságos. Ázsiában például a világ népességének 60%-a él, de csak a vízmennyiség 36%-a jut nekik.
Egy embernek 50 liter az ajánlott az össz. napi vízmennyiség, de 30-ból is elvan: 25 higiéniára, 5 liter ivásra és főzésre jut.
Gambiában azonban csak 4,5, Maliban 8, Szomáliában 8,9 Mozambikban 9,3 liter víz jut egy főre naponta. Egy amerikai ugyanakkor 500 litert használ fel egy nap.
Nyugaton 8 liter víz folyik el egy fogmosás, 10-35 egy vécéöblítés, 100-200 liter pedig egy zuhany alkalmával. (Egy európai zuhanyzásból egy gambiai egy hónapig él).
Hamarosan tehát nem lesz elég ivóvíz. Kérdés, hogy akkor az emberiség kétharmada mit tesz azért, hogy ne haljon szomjan. A fejlődő országok, két lehetőség közül választhatnak: vagy harcolnak az ivóvízért, vagy pedig elindulnak a vízben gazdag országok irányába, például Észak-Amerikába vagy Észak-Európába. Szakértők szerint hamarosan mindkét folyamatot végignézhetjük. A Golán-fennsík körüli izraeli-szír területi vitákban is nagy szerepe van a víznek, mivel a fennsíkkal szomszédos Genezáreti-tó Izrael legfontosabb édesvíztartaléka. Afrikában a Nílus, a Niger, a Volta és a Zambézi folyó mentén már most helyi összetűzések alakulnak ki, és ha a népesség és vele együtt a vízszükséglet a jelenlegi ütemben nő, ezek a konfliktusok akár háborúhoz is vezethetnek.
Egyes fejlett országokat, például Olaszországot, Spanyolországot vagy Görögországot az elsivatagosodás veszélye fenyegeti. Sokan már most hatalmas távolságokból vezetik az ivóvizet a vízhiánnyal küszködő terültekre, ahogy Spanyolország Franciaországból, Kína pedig a déli tartományaiból az északi tartományokba.
Barcelonát másfél éve szárazság sújtja, így az autómosás 3000 eurós büntetést von maga után. A katalán állam közel 80 millió euróért bérel tíz hatalmas tartályhajót, amelyek a 300 kilométerre fekvő Marseille-ből, illetve a 600 kilométerre levő almeriai tengervíz-sótlanító telepről viszik az ivóvizet Barcelonába. A vízhiány miatt egy távolabbi folyó vizét is elterelnék, amit persze az ottaniak nem helyeselnek, és már tüntettek is a tervek ellen.
Ausztráliában a tengervizet a só kivonásával teszik fogyasztásra alkalmassá. Ehhez azonban hatalmas energiára van szükség, és még mindig ott a nagy mennyiségű visszamaradt só, amely minden életet kipusztít a talajban, akárhol helyezik is el.
Magyarországon egyelőre nem ilyen aggasztó a helyzet. Ennek oka egyrészt az adottság, hogy a Kárpát-medence igen gazdag felszíni és felszín alatti vizekben, másrészt, hogy nálunk az európai átlagnál némileg takarékosabb a vízhasználat. De egyes települések és nagyobb vízfelhasználók környékén gondok adódhatnak a nem megfelelő vízbázis-védelem és a klímaváltozás kapcsán. Európai szinten is komoly problémát okoz majd a vízhiány.
Egyelőre tehát még vízbe dughatjuk a fejünket. De már nem sokáig.
Forrás:
www.geographic.hu
www.sulinet.hu
http://hu.wikipedia.org/
http://blog.xfree.hu/
http://zoldhullam.blog.fn.hu/
A folyóvizek, az édesvízi tavak, a talajvíz, illetve a légkörben található vízpára alkotja a fennmaradó részt.
A legtöbb vizet főleg a mezőgazdaság használja (70%), a háztartások átlagos fogyasztása 10% alatti, az iparé 20% körüli. Érthető tehát, hogy a világ édesvízkészletei egyre inkább keresett hiánycikké, stratégiai jelentőségű tényezővé válnak
Miért nem iható a tengervíz?
Az emberi szervezetben keringő vér és a sejten kívüli folyadékterek sókoncentrációja 0,9 százalék (9 gramm/l).
Mind a szervezetünkben, mind a tengerben a só oldott formában van jelen, amiből az következik, hogy - nátrium- és kloridionként - vízmolekulákat köt meg.
A nátrium-koncentráció számottevő csökkenése vagy emelkedése a vérben komoly zavart idézhet elő a sejtek működésében. Állandóságáért a vizeletkiválasztó rendszer felelős. Ha a nátrium-koncentráció a vérben túl magas, a vesék fokozott nátriumürítéssel, míg ellenkező esetben fokozott nátrium-visszaszívással igyekeznek a belső egyensúlyt fenntartani.Ha a vesékben fokozódik a nátrium vizelettel való kiválasztása, több folyadék ürül a vizelettel.
Ez történik tengervíz fogyasztásakor is. A megivott sós víz felszívódik a belek falából, és megnöveli a vér nátrium-koncentrációját. Nagyobb mennyiség (például 0,5 - 1 liter) esetében, eleinte egyre fokozódó szomjúságérzet és tudatzavar jelentkezhet, később pedig láz és a kiszáradás jelei észlelhetők.
Vizeletünk sótartalma nem haladhatja meg a 2,2 százalékot, mert ennél nagyobb mértékű koncentrálásra veséink nem képesek, ezért több folyadék ürül ki a vizelettel a szervezetből, mint amennyi a tengervíz megivásával bejutott. A nagy sótartalmú sejten kívüli folyadékterek vizet vonnak el a sejtekből, amire az idegsejtek a legérzékenyebbek, részben ezzel magyarázható a viszonylag hamar jelentkező tudatzavar is
Édesvíz előállítás:
Sokba kerül a technológia, magasak az energiaköltségek. A só ugyanis igen könnyen feloldódik a vízben, és erős kémiai kötéseket alkot.
A sótalanítóüzemek száma megközelíti a 14 ezret – nemzetközi szervezetük is van –, és napi 63 millió köbméter ivóvizet állítanak elő. A legtöbbet Szaúd-Arábiában, és az első tíz ország között ott van az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait és Katar, ahol a víz ritka kincsnek számít, olaj viszont van bőven.
A sótalanítás egyik módja a lepárlás, a vizet többször felforralják, vagyis gőzzé alakítják (a só pedig megmarad), majd hűtéssel újra cseppfolyósítják.
A gyakoribb, olcsóbb módszer feleannyi energiát sem igényel (a fordított ozmózis elvén alapul) a tengervizet nagy nyomással félig áteresztő membránokon préselik keresztül, és egyre kevesebb lesz benne a só. Így működik a világ legnagyobb sótalanító üzeme Izraelben, mely egymillió embert lát el. Az Egyesült Államok hadserege fordított ozmózison alapuló édesvízkészítő berendezéseket használ, melyek naponta 11.000 liter édesvizet gyártanak és szükség esetén ejtőernyővel is ledobhatók egy területre.
Édesvízgyártó az amerikai hadseregben (http://www.flickr.com/photos/thewaz/391563615/ )
A környezetvédők aggodalommal kommentálják a fejleményeket. A Természetvédelmi Világalap arra figyelmeztet, hogy a technológia üvegházhatású gázok kibocsátásával jár együtt, és összességében több kárt okoz, mint amennyi haszon származik belőle. A lepárlásnak élőlények is áldozatul esnek, kis halak, planktonok, így felborul a természetes egyensúly, az ember beavatkozik a táplálékláncba.
Az is gondot okoz, hogy mit tegyenek a megmaradó sóval. Ha ezt az igen erős koncentrátumot visszaengedik a tengerbe, veszélyes lehet a vizek élővilágára.
A sótalanítás úgy terjed, ahogy nő a Föld lakossága, és fogy az ivóvízkészlet. Az ENSZ szakértői azt jósolják, hogy a század végére a víz drágább lesz az aranynál
Sólepárlás:
Só alapvetően két forrásból nyerhető: az értékesebb tengeri sót természetesen tengervíz lepárlásával állítják elő, míg a kevésbé értékes kősót földalatti sóbányákban termelik ki.
A tengeri só előállításának már a római korban ismert és rendkívül egyszerű, csupán néhány alapvető feltétel meglétét igénylő módszere az évezredek folyamán szinte alig változott. Az elemi feltételek egyike a kivételesen tiszta és minél nagyobb sókoncentrációjú tengervíz.
A másik, hogy a helyi klimatikus adottságok (elsősorban a víz és a levegő hőmérséklete) összhatása minél nagyobb kipárolgást tegyen lehetővé, a harmadik pedig, hogy mindezek a feltételek egy tágas és sekély, nyugodt vizű tengeröbölben álljanak elő, hogy a tenger természetes vízmozgásai ne zavarják a kipárolgást.
Sok tengerparti településen ugyanolyan eljárással állítják elő az értékes tengeri sót, mint nyolc évszázaddal ezelőtt. Egymással határos sólepárló-rekesztékekben az alacsonyan álló tengervíz az állandó magas hőmérséklet hatására folyamatosan párolog. A kiszáradt medencék alján visszamaradó és fehéresen fénylő, vékony üledékréteg maga a tengeri só, melyet száradás után széles falapátokkal egy kupacba gyűjtenek (ezt hívják a helyiek „sószüretnek"), s az árut ezután már csak csomagolni kell. A só minőségéről gyönyörűen fénylő, fehér színe is árulkodik melynek titka a tengervíz rendkívül nagyfokú tisztaságában rejlik.
Sajnos a legtöbb tengeri sót nagyipari feldolgozás során nyerik. Nem napon szárítják, fehérítőt és csomósodásgátlót, porlékonyítót és halmazállapot javítót adnak hozzá. Ezzel az eljárással eltávolítják a leghasznosabb ásványokat és nyomelemeket.
Vízhiány:
A klímaváltozás, a föld egyre növekvő népességének pazarló vízfelhasználása és vízszennyezése miatt kialakuló vízhiány egyre gyakrabban lesz fegyveres államközi konfliktusok forrása. Egy hétköznapi európai ember számára nem tűnik különösen aggasztó problémának a vízhiány, ám a világ népességének egyharmadának szinte elérhetetlen luxusnak számít a tiszta víz.
Ma 1,1 milliárd embernek nem jut tiszta víz, 2,4 milliárd ember épphogy csak ki tudja elégíteni alapvető vízzel kapcsolatos igényeit. A XXI. század közepére - legrosszabb esetben - 60 ország 7 milliárd lakosa szenved majd a vízhiánytól, ám ha megfelelően kezelik a várható válságot, akkor ez 2 milliárdra és 48 országra szorítható le.
Évente az összes megújuló édesvíznek 8 százalékát használja fel az emberiség, csakhogy egyre nő az egy főre eső vízfogyasztás, és egyre nő a népesség is.
A vízhiány nemcsak azért fenyeget, mert egyre több vizet isznak meg vagy mosakodnak el az emberek, hanem mert egyre többet igényel majd a mind több embert kiszolgáló mezőgazdaság és ipar is.
Egy kilogramm burgonya megtermeléséhez például 1.000, ugyanennyi marhahúshoz kb. 20.000 liter vízre van szükség. Ez már magában is vízhiányhoz vezet, de ott van még a vízszennyezés és a klímaváltozás is. Naponta például 2 millió tonna szennyezőanyag, ipari és kommunális szennyvíz kerül a szabad vizekbe, ami világszerte összesen 12.000 köbkilométer piszkos vizet jelent Ennek a levét a szegények isszák meg: a fejlődő országok népességének 50%-a csak szennyezett vízforrásokhoz jut hozzá.
A klímaváltozás hatása egyelőre bizonytalan, de az előrejelzések szerint a magasabb szélességi fokokon több csapadékra lehet emiatt számítani, ami itt villámáradásokat, földcsuszamlásokat, az alacsonyabb szélességeken pedig szárazságokat okoz. A klímaváltozás a globális vízhiány ötödéért felel majd.
Míg a szennyezés a vízminőséget, az egyre bővülő fogyasztás pedig a mennyiséget befolyásolja, a klímaváltozás a víz eloszlására hat. Ez pedig már most sem igazságos. Ázsiában például a világ népességének 60%-a él, de csak a vízmennyiség 36%-a jut nekik.
Egy embernek 50 liter az ajánlott az össz. napi vízmennyiség, de 30-ból is elvan: 25 higiéniára, 5 liter ivásra és főzésre jut.
Gambiában azonban csak 4,5, Maliban 8, Szomáliában 8,9 Mozambikban 9,3 liter víz jut egy főre naponta. Egy amerikai ugyanakkor 500 litert használ fel egy nap.
Nyugaton 8 liter víz folyik el egy fogmosás, 10-35 egy vécéöblítés, 100-200 liter pedig egy zuhany alkalmával. (Egy európai zuhanyzásból egy gambiai egy hónapig él).
Hamarosan tehát nem lesz elég ivóvíz. Kérdés, hogy akkor az emberiség kétharmada mit tesz azért, hogy ne haljon szomjan. A fejlődő országok, két lehetőség közül választhatnak: vagy harcolnak az ivóvízért, vagy pedig elindulnak a vízben gazdag országok irányába, például Észak-Amerikába vagy Észak-Európába. Szakértők szerint hamarosan mindkét folyamatot végignézhetjük. A Golán-fennsík körüli izraeli-szír területi vitákban is nagy szerepe van a víznek, mivel a fennsíkkal szomszédos Genezáreti-tó Izrael legfontosabb édesvíztartaléka. Afrikában a Nílus, a Niger, a Volta és a Zambézi folyó mentén már most helyi összetűzések alakulnak ki, és ha a népesség és vele együtt a vízszükséglet a jelenlegi ütemben nő, ezek a konfliktusok akár háborúhoz is vezethetnek.
Vízhiányos területek a földön: piros - súlyos vízhiány; sárga - romló vízhiány; bordó - az infrastrukturális fejletlenség miatti vízhiány; kék - kicsi vagy nem létező vízhiány; szürke - nem becsült vízhiány
Egyes fejlett országokat, például Olaszországot, Spanyolországot vagy Görögországot az elsivatagosodás veszélye fenyegeti. Sokan már most hatalmas távolságokból vezetik az ivóvizet a vízhiánnyal küszködő terültekre, ahogy Spanyolország Franciaországból, Kína pedig a déli tartományaiból az északi tartományokba.
Barcelonát másfél éve szárazság sújtja, így az autómosás 3000 eurós büntetést von maga után. A katalán állam közel 80 millió euróért bérel tíz hatalmas tartályhajót, amelyek a 300 kilométerre fekvő Marseille-ből, illetve a 600 kilométerre levő almeriai tengervíz-sótlanító telepről viszik az ivóvizet Barcelonába. A vízhiány miatt egy távolabbi folyó vizét is elterelnék, amit persze az ottaniak nem helyeselnek, és már tüntettek is a tervek ellen.
Ausztráliában a tengervizet a só kivonásával teszik fogyasztásra alkalmassá. Ehhez azonban hatalmas energiára van szükség, és még mindig ott a nagy mennyiségű visszamaradt só, amely minden életet kipusztít a talajban, akárhol helyezik is el.
Magyarországon egyelőre nem ilyen aggasztó a helyzet. Ennek oka egyrészt az adottság, hogy a Kárpát-medence igen gazdag felszíni és felszín alatti vizekben, másrészt, hogy nálunk az európai átlagnál némileg takarékosabb a vízhasználat. De egyes települések és nagyobb vízfelhasználók környékén gondok adódhatnak a nem megfelelő vízbázis-védelem és a klímaváltozás kapcsán. Európai szinten is komoly problémát okoz majd a vízhiány.
Egyelőre tehát még vízbe dughatjuk a fejünket. De már nem sokáig.
Forrás:
www.geographic.hu
www.sulinet.hu
http://hu.wikipedia.org/
http://blog.xfree.hu/
http://zoldhullam.blog.fn.hu/
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése